A csíkszeredai Státus Könyvkiadó gondozásában jelent meg lapunk munkatársa, Sarány István és a Csíki TV munkatársa, Szabó Katalin Megyecsinálók címû kötete. A könyv a két szerzõ által összegyûjtött, szerkesztett, az 1968 februárjában zajlott csíkszeredai eseményeket felelevenítõ visszaemlékezéseket tartalmaz. A kötet elõszavát Gagyi József társadalomkutató írta, függelékként pedig – a szegedi Vincze Gábor történész jóvoltából – Vince József magyar nagykövet 1967, december 16-án kelt jelentése olvasható „Románia újabb területi-közigazgatási átszervezésérõl és az RKP nemzetiségi politikájáról".

Az alábbiakban részleteket közlünk a könyvbõl.

Pataki Imre: Nem egészen jól sikerült. Nekem az indoklásom nagy része Bukarestben is az volt, az eredeti változat, csodálatos volt, a nagy székely megye. Viszont mikor láttuk odabent, olyan ellenállás volt, mikor Maurer is egyszer beleszólt, hogy: ez lehetetlen. Pedig láttam, hogy gondban van. Láttam, de aztán azt válaszolta, hogy térjenek vissza ehhez. Mert aztán eldöntötték, hogy divide et impera.

Bojtor László: Föltétlen megérte, hogy kitartottunk amellett, amit hetekig újság, rádió bömbölt, hogy így a helyes, s úgy a jó. S mikor már csak pár rövid nap maradt, ez volt az egyetlen módszer, hogy amit kezdetben, s mégis jobbnak is láttunk, kiharcoljuk. Amennyiben már kezdetben Udvarhely lett volna javasolva, én nem hiszem, hogy ellenlépés lett volna. Függetlenül attól, hogy kezdetben melyiket javasolták volna, nem lett volna megmozdulás Csíkszeredában. Az a tudat, hogy amit megbeszéltünk s országos szinten el volt fogadva s a rádió és tévé mondta, bömbölte, hogy így a jó s akkor, mikor már csak három nap marad a véglegesítésig, akkor változtatják meg… Azért volt így megcsinálva, Branisék szerint, s lehet, hogy benne van a volt kereskedelmi miniszternek, Fazekasnak is a keze, mert õ Udvarhely valamelyik községében született.

Füstös Mária: A lakosságot jól megrendezte, Udvarhely maradt a legmagyarabb város, míg Csíkszeredának nyolcvan százaléka maradt csak. Az üzemek, azok jelentették a behozást, nemzetiségi szempontból romlott a város összetétele. De a város fejlõdött, mert az igazság az, hogy legtávolabb volt a tartományszékhelytõl, Vásárhelytõl, és ezért el volt hanyagolva Csíkszereda.

Hajdu Béla: Szerintem, ha az emberek nem mozdulnak meg akkor, nem így zajlik le a megyésítés, hanem akkor tényleg Udvarhelyen lett volna a megyeszékhely. És nincs kizárva az a része sem a dolognak, hogy Alcsíknak is egy része leszakadt volna Sepsiszentgyörgyhöz. Hogyha ez így fennállt. Mert akkor így beszélték ezt a dolgot. Tehát az emberek is két dologért, nemcsak egy dologért voltak fellázadva. Én ott lent a kicsi teremben is megmondtam, hogy az emberek nem a megyésítés ellen voltak, hanem az ellen, hogy volt egy térkép, egy jóváhagyott megyetérkép, azzal mindenki tökéletesen egyetértett, a végén pedig, amikor ezen változtattak, nem beszélték meg az emberekkel, hanem rögtön határoztak. S így az embereket telitalálat érte, s nem lehetett. Nem álltak szóba a tömeggel, és azért lett a tüntetés.

János József: Azelõtt egy nagyonnagy önkényuralom létezett itt Szeredában, mert a helyi pártszervek nem tudták felfogni, nem is álmodták azt, hogy Szeredában egy adott pillanatban az emberek úgy össze tudnak gyûlni, ahogy ‘68-ban a megyésítésnél összegyûltek. A hatvannyolcas esemény után ébredtek rá arra a dologra, hogy nagyon figyelmesen kell bánni a néppel, mert egy adott pillanatban a csíkszeredai nép hajlamos ellenük állni.

Szente Sándor: A delegáció tagjai, szóvivõi tudták, hogy ez az út hasznukra válik, mert a megyésítés után vezetõ beosztásokba kerülnek. Az viszont nem jutott eszükbe, hogy a megyeszékhely kikövetelésével feladják Csíkszeredát az alattomos, ravasz honfoglalás elõtt. Ezt viszont a nagyfõnök tudta, mindent átgondolt és jóváhagyott, amit a naiv, meggondolatlan látogatói kértek. Ravasz húzást csinált ellenségének, Drãghici-nek a bosszantására, lelkendezik az egyik volt delegációvezetõ. Ezeken a dolgokon – most harminc év után, amikor már késõ – dicsekvés helyett elgondolkozhatnának az illetékesek. Az önfeladás akkor, ott kezdõdött, és sajnos ma is folytatódik. Darabonként rúgják ki a földet alólunk. Igaz, hogy Csíkszereda megyeszékhellyé való elõléptetése egy idõre megóvta Székelyudvarhelyt az elrománosítástól. E végvár bevétele azonban most a honfoglalók elsõszámú célkitûzésévé vált. Akkor fog elesni, amikor az Udvarhely megye létrehozásáért kardoskodók munkájának gyümölcse beérik. Valakik majd újabb ravasz húzást csinálnak, szívesen jóváhagyják Udvarhely megye létrehozását. A csíkszeredai tüntetéssel, a megyésítéssel kapcsolatosan az eltelt években sok badarságot összehordott az akkori események központi fõszereplõje, Fazekas János, az RKP KB egykori titkára. Sajnálattal tapasztalom, hogy újabb valótlan állítások jelennek meg a sajtóban az akkori eseményekkel kapcsolatban. Egyesek próbálják eltorzítani, félremagyarázni, elhallgatni a történteket. Nem hajlandók elmondani, hogy kik állították õket az 1968. február 13-án Csíkszeredában kibontakozó események középpontjába? Vajon csak úgy, egyszerûen belecseppentek a dolgok menetébe, mint légy a tejbe? Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy õket gyanúsítják a szervezéssel, habár ennél az akciónál egyetlenegy sem volt jelen közülük. Õk csak úgy kerültek oda, véletlenül, kikaparva a gesztenyét, amit mások kezdtek sütögetni, vállalva az esetleges elõre nem látható következményeket. Befejezésül, tekintettel arra, hogy az 1968. február 13-i tüntetés az országban a Ceausescu-diktatúra kezdetén az elsõ nagyobb méretû szervezett megmozdulás volt egy központi párthatározat ellen, amely el is érte célját, javasolom, hogy Csíkszeredában nevezzenek el utcát vagy teret errõl az eseményrõl.

János József: Az, hogy szerették volna a pártaktivisták, hogy a megyeszékhely itt legyen, az biztos, de ezt inkább azt hiszem a nép akarta, s nem is õk annyira. Inkább a nép akaratának a robbanása idézte ezt elõ. Õk csendben, szépen, ügyesen tudták zsarolni a népet. Jöttek és sokszor kellett ingyen nekik dolgozni. A rajoni pártbizottságtól. Talán jobban szerették volna, hogy megmaradjon mint municípium és csendben arassanak, minthogy pozícióra menjenek. Nekik nem sokat hozott anyagilag a megyésítés, mint amennyit hozott a rajon ideje alatt való aratás.

KIRÁLY KÁROLY: Két dolgot tartok fontosnak, azt, hogy ez az ellenállás a székely nép akaratnyilvánítása volt a totális kommunista rendszer ellen, és nem némi kishitû perpatvar, ahogyan ezt beállítják. Tehát ezt a dolgot nem lehet és nem szabad elhallgatni; felgyülemlett elégedetlenségek is kifejlõdtek úgy a kollektivizálás, mint az iparosítás hiánya miatt, amit azután ugye, a székelység megkapott. Bizony évtizedeken keresztül vajmi keveset is fejlõdött a székelység, és a székely nép kénytelen volt, ugye, mindenfelé munkát, megélhetést keresni. Ugyanakkor láncszeme annak a folyamatnak, amit az évszázadok során a Székelyföld és népe folytatott a megmaradásért a szülõföldön, a fejlõdésért. Folytatása az ötvenhatos szabadságharcnak is, felkelésnek aminek nagy visszhangja volt Erdélyben. Itt csúcsosodott ki a Székelyföldön és Csíkszeredában volt ennek a kicsúcsosodása. Nagy érdeme a csíki népnek. Meg kell mondani, hogy ebben a küzdelemben akkor pozitív szerepet játszottak a rajoni pártaktivisták, úgy Csíkszeredában, mint Kézdivásárhelyen, és a párt- és állami aktivisták is, akik döntõ többsége magyar volt, de ugyanakkor veszélyeztetve látták saját létüket, illetve gazdasági helyzetüket is. Tehát úgy a nemzeti érdek, mint az önös érdek is közremûködött. De attól függetlenül, hogy pozitívan viszonyultak ehhez, tulajdonképpen õk voltak az értelmi szerzõi, az elégedetlen tömeget biztatták, hogy kitartson, mert megnyerik a csatát. A csatát megnyerték, a háborút azonban nem, még mai napig sem, mert a gazdasági, szellemi esélytelenség továbbra is megvan. Az, ami most történik, az tulajdonképpen a folytatása annak a küzdelemnek, amit a szülõföldön való boldogulásért folytat a székelység. Én itt most megemlíteném, hogy az emlékezet roppant fontos a mi hagyományunkban, történelmünkben és fontos, hogy ne feledjük. Vallom én is a költõvel együtt, hogy az emlékezet az egyedüli Paradicsom, ahonnan nem lehet bennünket kiûzni. Vallom azt is, hogy emlékeznünk kell azért, hogy okuljunk, erõt merítsünk, azért, hogy összetartsunk és érdekeink mellett szilárdan kiálljunk. Emlékeznünk kell azért, mert ez az egyedüli esélyünk arra, hogy ne hátráljunk meg a nehézségek elõtt, mert a székely nép, az erdélyi magyar székely nép ezen a földön nemcsak államalapító, hanem államalkotó is. Ezen a földön õ kell hogy boldoguljon továbbra is. Meg kell vívja a harcát a nemzeti, az emberi és az egyéni boldogulásért. Hiszem és vallom, hogy ez a küzdelem sikerrel jár, hogyha mi magunk le nem mondunk az érdekeinkrõl és nem szolgálunk idegen érdekeket, nem cselekszünk úgy, mint a tanügyi törvénnyel, amikor mi magunk léptünk vissza decemberben az úgymond nemzeti koalíciós egyeztetésen, és lemondtunk a történelem és a földrajz anyanyelvi oktatásáról. A másik fél nemcsak, hogy nem tett kompromisszumot, hanem vérszemet kapott, és még többet akart visszajátszani abból, amit megígért. Ennek is hagyománya van a kisebbségi létünk nyolcvanéves történetében. Sajnos, nem mindig okultunk eleget, nem mindig jegyeztük meg, hogy a csapdák, az aknamezõk a román elnemzetlenítõ politikában oly gyakoriak és oly fényesen ígérgetnek és oly határozottan mindent tagadnak, miután sikerült velünk elhitetni a jó szándékot. Sajnos, a jó szándék hiányzik továbbra is. A demokrácia nem hozott nekünk semmi újat, inkább csak újabb csapdákat, mert egyelõre nem létezik Romániában demokrácia, csak demokratúra, ahol a hagyományos román elnemzetlenítõ idegengyûlölõ ortodoxia, fundamentalizmus érvényes. Ez a tanulság, és ebbõl a tanulságból minekünk okulnunk kell, mert máskülönben, hogyha szétdarabolják a szülõföldünket, a Székelyföldet, az utolsó bástyát, úgy ahogy megszüntették szinte már a peremvidéken a szórványmagyarságot, a nagyvárosokat elrománosították, a zsidókat eladták, a németeket pedig kiûzték, egyedüli nagy próbatétel maradt a román elnemzetlenítõ nacionalizmusnak a székely. A székelység be kell bizonyítsa, hogy híven történelmi múltjához, akaratához, ragaszkodásához a szülõföldhöz, nem hagyja magát megvesztegetni, hitegetni és gyökérteleníteni.
***
Krausz Zita: Mikor visszajöttek, ismét volt egy gyûlés. Trofin megjegyezte, hogy Fazekas õket dezinformálta, hogy nem közölték Bukaresttel, hogy tulajdonképpen mit akar a nép, mit szeretne. Azt mondta, hogy a nép hátánál megbúttak, hátulról bezgették a dolgokat, manipulálták a tömeget, nyíltan egy sem mert kiállni.

Orbán Erzsébet: Talán az egyik újságíró, Zöld mondta a tévében, hogy még az igazságot nem tudták felfedni, hogy kezdõdött ez az egész.

János Pál: A többit kutassák ki a szorgalmas történészek, öntsenek tiszta vizet a pohárba.
 

Orbán István hagyatékában a következõ, kézzel írt listát találtuk. A „helyesírás" alapján bizonyára román anyanyelvû személy írhatta:
1. Munteanu Ovidiu IF; 2. Pataki Emeric IF; 3. Fulep Laslo TRCM; 4. Janos Pall Muzeu; 5. Kováci Andras Co[n]fectii; 6. Szob Imlre IRTA; 7. Balint Iosif; 8. Kis Albert (kihúzva); 9. Kedves Alex Sfat Or; 10. Orban Stefan; 11. Offner Ioan IRMC; 12. Bot Josif IMTF; 13. Szekely Antal Confectii; 14. Janasi Iosif Ilefor; 15. Nagy Karci Ilefor; 16. Gorghy Biro Alex ; 17. Cioto Istva TRCM; 18. Fusteos Maria Comert; 19. Andras Ianos Int. miniera; 20. Antal Pall IGR
Azaz: 1. Munteanu Ovidiu, 2. Pataki Imre, 3. Fülöp László, 4. János Pál, 5. Kovács András, 6. Szabó Imre, 7. Bálint József, 8. Kis Albert, 9. Kedves Sándor, 10. Orbán István, 11. Offner János, 12. Both József, 13. Székely Antal, 14. Jánosi József, 15. Nagy Károly, 16. György Bíró Sándor, 17. Csató István, 18. Füstös Mária, 19. András János, 20. Antal Pál. A nevek után a munkahely rövidítése szerepel.
1968 februárjában született meg Románia új területi-adminisztratív felosztásának eredményeképpen a Székelyföld egy részét magába foglaló, 86%-ban magyar lakosságú Hargita megye. A helyi, nem hivatalos nyilvánosság régebben is számon tartotta, ma is számon tartja, hogy a megye létrejöttét és fõleg azt, amilyen formában létrejött nemcsak a párt- és államhatalmi akarat, hanem egy, a helyi társadalmat megmozgató, ha kell: kockázatos, mert emberek bõrét vásárra vivõ „hõsi" tett: az 1968. februári, kétnapos csíkszeredai tüntetés határozta meg. A helyi társadalom úgy „tudja", az, hogy Csíkszereda lett a megyeközpont (és persze mindaz a pozitív és negatív következmény, amelynek áldását élvezte vagy amelyet el kellett szenvednie) a megmozdulás eredménye.
Csíkszereda, tudomásunk szerint, az egyetlen olyan romániai kisváros volt, ahol 1968 februárjában, érdekeik védelmében, az utcára vonultak a tömegek; ahol küldötteket választottak, hogy Ceausescuval tárgyaljanak, és ezek a küldöttek nem pártaktivisták, hanem a helyi társadalom legitimitással felruházott személyiségei voltak. Csíkszereda volt 1968 februárjában az egyetlen olyan romániai, frissen létrejött megyeközpont, ahol a hatalmi alkuba a helyi társadalom, támogatásával pedig, sokkal közvetlenebbül a helyi elit is beleszólt. Ennek legfontosabb következménye, hogy a helyi elitnek a megyei hatalomba bekerült tagjai a helyi társadalom legitim képviselõiként viselkedhettek: a helyi társadalom elsõ pillanattól évtizedekre bizalmat szavazott nekik; a helyi (a pontosság kedvéért 1968-ban: kisvárosi, rajoni) elitnek az új megyei elitbe bekerült egyes tagjai erre a legitimációra támaszkodva, még az 1989-es változások után is karriert futhattak. (Gagyi József)
 

Sarány István – Szabó Katalin: Megyecsinálók, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.