– Mennyire igaz, hogy a publicisztika lehet a vers elõérzete, következésképpen az újságíró elöl jár, a költõ pedig utána baktat?

– Ez mind igaz, de ha harminc éven át elõzi meg a publicisztika a verset és az újságíró a költõt, lassan kezdenek összekülönbözni. Fõleg az utóbbi szeretné kikérni a jogait, szeretne szabadulni, szabadabb lenni. Ha az újságíró és a költõ kompromisszumot kötnek, koalícióra lépnek, az egyik is, a másik is ezt megérzi, megszenvedi. Ez a konfliktus versben is megfogalmazódott már. Egy viszont biztos: a lét biztosításához, a család fenntartásához valami „prózai" foglalkozást is gyakorolni kell. Végül is az újságírás számomra nem is olyan prózai, ha a lírai hangvételt is érvényesíthetem, s ha meggondolom azt, hogy több tízezer ember felé szólhatok. A költõ ilyen szempontból hátrányban van: a manapság kiadott verseskötetek ötszáz példányban ha megjelennek, és rendszerint megfekszik a könyvesboltok pultjait. El kell ismerni, hogy nincs nagy olvasói igény úgy általában, különös tekintettel a versekre, a költészetre. Erre lehet magyarázatot is találni, egyrészt a mûvelõdés vált sokrétûvé, azt az információt, amit hajdanán csak a vers tudott „szállítani", ma számos csatornán megkapják az emberek. Ugyanakkor megszaporodtak a könyvkiadók, növekedett a kínálat, a könyvek sokasága között a szépirodalom kissé háttérbe szorult. Visszatérve a publicista és a költõ viszonyára, most elmondhatom, hogy döntetlen a mérkõzés: 3–3. Szerkesztõként, újságíróként is három könyvet tettem az asztalra, költõként is hármat. Ez persze nem jelenti azt, hogy titokban vagy nyíltan az ember mégis ne a költõ-voltára lenne büszke vagy hiú, Juhász Ferenccel szólva: „Költõ vagyok vagy fene mi/ embernek ez is valami..."

– Habár még csak a 2002-es év elején járunk, máris sikeresnek, eredményesnek mondhatod az esztendõt, hisz két könyved jelent meg...

– Végül is mindkét könyv az elmúlt négy-öt év termése. A Gyufa a zsebben (Státus Kiadó) lényegében a Vadvesszõ címû gyûjtemény folytatása, rövid publicisztikai írásokat, jegyzeteket tartalmaz, amelyek kronológiai sorrendben egy idõszak „lecsapódásai". Több mint egy évtized sûrítménye ez a két könyv, számomra azért fontosak, mert az érzéseim, a gondolataim nagyjából heti rendszerességgel kaptak formát. A Járomtánc (Pro Print Kiadó) címû verseskötetem is tulajdonképpen a Gyalogszekér versgyûjtemény folytatása; véleményem szerint ugyanaz a költõi attitûd, alapállás jellemzi. Különben érdekes, hogy méltató recenziót errõl a könyvrõl a Somogy címû irodalmi folyóiratban írtak, mivel egy példány ismerõsömön keresztül eljutott a szerkesztõséghez. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy általában a könyvek helyben kelnek el, és ha nem küldi el a szerzõ folyóiratokhoz, írókhoz, marad könyv és alkotója egyaránt helyi jelenség, senki sem vesz tudomást róluk. Egy könyvnek nincs akkora szórástere, mint például a Székelyföld folyóiratnak, amely az egész Kárpát-medencében ismert, s még a tengerentúl is...

– Apropó, Székelyföld... Mit jelent neked az, hogy Csíkszeredában irodalmi folyóirat jelenik meg?

– Számomra sokat jelent, a térség legfontosabb kulturális intézménye azért is, mert sokkal többet produkál, sokkal többet valósít meg kézzelfoghatóan, mint amennyi pénz jut rá a kultúra költségvetésébõl. Szívem és lelkem szerint azzal, hogy évente legalább egyszer közölhetek benne, én a Székelyföld folyóirat köréhez tartozónak érzem magam. Hetente benézni, pár szót váltani a szerkesztõivel, jó érzés, jó dolog... Az is, hogy ebbõl a kis mûhelybõl futja a Csángó újságra is – dicséretre méltó.

– Költõként milyen terveid vannak?

– Lírai költõ rendszerint nem tervez, éli az életét és hagyja, hogy a golyóstoll a papírnak szegezze. Az embert pozitív vagy negatív élmények emelik fel vagy csapják földhöz, de mindent úgyis a saját malmára fordít, mint ahogyan Kosztolányi mondta: A költõ akkor arat, ha elveri a búzáját a jég. A jégverésrõl pedig a fagyosszentek gondoskodnak! Hanem fontos esztendõ volt számomra a tavalyi is, mivel az õsszel felvettek a Magyar Írószövetségbe, ami elismerést jelent, az ember így már céhbelinek érezheti magát.
Egyébként ha tervekrõl van szó, szeretném elmondani, hogy él bennem egy mellõzött szobrász, aki hely és idõ miatt az évek során háttérbe szorult. Annak idején húszévesen Szervátiusz Jenõ hatására faragtam, részt vettem mûkedvelõk kiállításain. Lényegében mindig volt az évek során egy „szellemi mûtermem" megálmodott szobrokkal. Szeretném tehát ezeket megvalósítani, kivitelezni. Egy-két év múlva össze szeretnék hozni egy kis tárlatot, húsz-harminc plasztikát felmutatni. Az sem véletlen, hogy több versem szól képzõmûvészekrõl, szobrászokról, írtam például Henri Moore-ról, Giacomettirõl is... Valami szellemi szobrászatot szeretnék a saját kedvtelésemre mûvelni. A szobrászkodás, mely a fizikai munkát a szellemivel ötvözi, megnyugtató, felemelõ.
Az alkotásnak helye és ideje van, aminek a tudatosítása az utóbbi idõben számomra fontossá vált. A publicisztikánál, a versnél a szobornál egyaránt lényegesnek tartom a dátumot, az idõpont megjelölését.