Vécsei Károly a statisztika és szociológia idõs marosvásárhelyi professzora, nyugalmazott akadémiai fõkutató. Az 1989. évi fordulatot követõen megújult munkakedvvel, évrõl évre újabb demográfiai és szociográfiai tanulmányokkal, szakcikkekkel lépett a közönség elé.

A mai Erdély nemzetiségi arculatának átalakulását meghatározó tényezõket vizsgálva, elsõk között szentelt megkülönböztetett figyelmet az 1977. évi népszámlálás születési hely szerinti kimutatásának. A vonatkozó adatok sokoldalú feldolgozásával õ tárta fel legrészletesebben az országrészek közötti vándormozgalmak szerepét az erdélyi városok elrománosodásában, e folyamat szocio-kulturális és interetnikai kihatásait is taglalva. A témában született írásai rangos tudományos kiadványokban kaptak helyet, kutatási eredményeirõl magyarországi szakmai fórumokon is beszámolt. 

Az 1992. évi népszámlálás több részletben nyilvánosságra hozott eredményeire szinte megjelenésük pillanatában sorozatosan reagált. A romániai magyarság számának csökkenését – sokaktól eltérõen – tényként fogadta el, s azt egy hosszabb idõ óta tartó folyamat betetõzésének tekintette. A számadatok meddõ vitatása helyett inkább a jelenség összetevõit igyekezett felderíteni, az asszimiláció kérdéskörét állítva vizsgálódása középpontjába. A végleges népszámlálási eredmények ismertetését nagyobb ívû történeti visszatekintéssel kötötte össze. A romániai magyarság részletes demográfiai adatairól az itteni magyar sajtóban ugyancsak az õ tollából jelent meg a legátfogóbb tájékoztatás.

Mindezek mellett szûkebb körû mikrovizsgálatokat is végzett: Marosvásárhelyen a helyi etnikumközi viszonyokra és a hivatalos magyar nyelvhasználatra, Parajdon pedig a cigányságra vonatkozóan.

Tanulmányai, cikkei, bár nem monografikus igényû feldolgozások, együttesen hiánypótló jellegûek és jelentõségûek. Különösen vonatkozik ez demográfiai, nemzetiségstatisztikai írásaira. Ideértve a nagyközönségnek szánt publicisztikus hangvételû cikkeit is, jóllehet ezek mintha inkább ürügyet szolgáltatnának számára, hogy a vázolt folyamatok elevenbevágó társadalmi-politikai összefüggéseit tárgyalja, olykor vitairatba ill? hevülettel.

Az idõnként szenvedélyes tárgyalásmód és a napi politika területére tett kitérõk ellenére sem kérdõjelezhetõk meg az idõs kutatónak a romániai magyar társadalomtudomány által kevésbé figyelemre méltatott szakterületen elért eredményei. Egybegyûjtött írásainak önálló kötetben való megjelentetése fontos hozzájárulás a romániai magyarság önismeretének gazdagításához. A kutatók számára is haszonnal forgatható dokumentáció közzététele különösen a szélesebb olvasóközönség orientálása szempontjából indokolt.

VÉCSEI KÁROLY 

1910-ben Erdélyben 1.668.241 magyar (az összlakosság 31,8%-a) és 2.827.753 román (az összlakosság 53,9%-a) élt. 1977-ben 1.701.384 magyar nemzetiségû személyt vettek nyilvántartásba a népszámláló biztosok. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint a romániai magyarság részaránya 1977 óta 7,98%-ról 7,10%-ra csökkent az ország összlakosságához viszonyítva; abszolút mértékben pedig 94 000-rel apadt. A hivatalos kommüniké e csökkenést a kivándorlásnak és az alacsony természetes szaporulatnak tulajdonítja. Mennyiben helytálló ez az értékelés? Az eddig közölt hivatalos kivándorlási adatok ennek ellentmondanak. Tanulmányunkban kísérletet teszünk arra, hogy e demográfiai jelenségeket reálisan, a statisztikai törvényszerûségekkel összhangban mutassuk be az olvasónak. Nem vállalkozunk e kérdéskomplexum minden oldalú elemzésére, csupán e folyamatnak néhány kardinális kérdését szeretnénk felvázolni.

Az asszimiláció aktualitását érzékelteti az a tény, hogy Erdély magyar lakosságának létszáma stagnál, ezzel szemben az erdélyi román lakosság az 1910-es 2.824.111 fõrõl 1977-ig 5.321.000 személyre növekedett, 1992-ben pedig ez a szám kb. 300.000-rel több. A növekedés üteme tehát 1977-ig 87%. Ez megfelel évi 13%-os növekedésnek; 1992-ben pedig az erdélyi román lakosság kétszerese az 1910-es létszámnak. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ebben az id?szakban (1918–1992) kb. 1.200.000 Kárpátokon túli személy, azaz kb. 700.000 + ezek Erdélyben született utódai honosodtak meg Erdélyben, az autochton román lakosság akkor is 160%-os növekedést mutatott. Az abszolút növekedés mellett felfelé ível? tendenciát mutatott a román népesség relatív növekedése is. Ezzel párhuzamosan csökkent a magyar lakosság relatív száma 1910–1992 között. 1910-ben Erdélyben az összlakosság 31,6%-a volt magyar, 1977-ben 22,0%-a, jelenleg 20,8%-a.

Úgy tûnik, a románok rohamosan, a magyarok pedig egyáltalán nem szaporodtak, sõt számuk fokozatosan csökkent; vagy legalábbis természetes szaporulatukat felemésztették a világháborús veszteségek, az 1918 utáni emigráció, az 1944-es és az 1990-es menekülési hullámok és ezek mellett természetesen az asszimiláció.

Az asszimiláció az azonosulás (identifikáció) sajátos esete, az a változata, amikor az egyén nem egyszerûen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamattal párhuzamosan eltávolodik a régebbi személyes struktúrájába beépült, egykori énjét képezõ nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról beszéltünk, nem pedig teljes szakításról, hiszen az emberi személyiség nem palatábla, amelyrõl a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal tökéletesen le lehetne törölni, és amelyre az új érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelõ nemzeti színezetû, tartalmú tudati, érzelmi, akarati sémákat lehet felírni, nem is beszélve a sokat vitatott, tudományos fogalmakban nehezen megragadható, de mégis kétségtelenül létezõ nemzeti karakter asszimilálásáról. Mindkettõ, vagyis az asszimiláció és a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás „levetkõzése", óriási intellektuális, akarati, emocionális teljesítmény, amely felér egy második születéssel. 

Ha arra gondolunk, hogy a szocializációs és individualizációs folyamat, amely az asszimiláció és disszimiláció általános kerete, maga is egyfajta társadalmi születés (a biológiai születéssel szemben), azt kell mondanunk, hogy rengeteg vitalitásra, érzelmi, értelmi energiakészletre van szüksége annak az egyénnek, aki e metamorfózisra vállalkozik. Persze, elfuserált, felemás módon, kevesebb energia-befektetéssel is nyélbe lehet ütni az identitásváltást, de az eredmény, vagyis az „átlényegült" személyiség értéke, hitelessége, enyhén szólva, vitatható. Az effajta embereknél nem ritkák a viselkedési zavarok, tudathasadásos megnyilvánulások és más negatív karaktervonások. Ennek is tulajdonítható, hogy a köznyelven renegátoknak nevezett személyek, egyes esetektõl eltekintve, nem örvendenek túlságosan nagy népszerûségnek, különösen akkor, ha erre a fordulatra szemmel láthatóan egyéni érdekbõl és meglett korban vállalkoznak. Sokan hangoztatják, hogy a különlegesen értékes emberek esetében az elsõ nyelv (az anyanyelv) nem túlságosan jelentõs. Ez bizonyára igaz is! Ezzel kapcsolatosan azonban idézhetõ az ismert latin maxima: „Quod licet Iovi, non licet bovi". (...)

A nyelvi kommunikáció kiszorulása, kiszorítása az egyéni és társadalmi élet különbözõ szféráiból elkerülhetetlenül kihat, mégpedig negatívan, a személyiség szerkezetére, más szavakkal a személyiség visszafejlõdését eredményezi. Lélektani síkon ez a poliglottok esetében is részben fennáll, habár esetükben a gazdag nem anyanyelvi kultúra birtokában a személyiség immanens (benne rejlõ természetébõl következõ) értékei szabadon kibontakozhatnak. Az olyan emberek esetében, akik különbözõ okok miatt anyanyelvüket vagy más idegen nyelvet csak kezdetleges szinten sajátítanak el, a személyiség elszegényedése elkerülhetetlen. Amidõn az anyanyelv csak alacsony szinten, azaz szûkös szókinccsel, szegényes nyelvtani szerkezettel a magánélet körébe szorul vissza, s megszûnik a technika, az irodalom, a közélet nyelve lenni, mivel a társadalmi környezet, a hatalmi faktorok erre nem adnak lehetõséget, illetve erõteljesen korlátozzák érvényesülését, a létrejövõ nyelvi helyzetet diglossziának, azaz hierarchizált nyelvhasználatnak nevezzük, amikor az anyanyelv csak a családon belül, esetleg a rokonság tagjai között mûködhet mint kommunikációs eszköz. Ettõl már csak egy lépés az anyanyelv teljes elfelejtése.

Az erõszakos – adminisztratív – jellegû asszimiláció és az úgynevezett természetes asszimiláció közötti különbség megvonása igen bonyolult kérdés. Az asszimiláció általános meghatározása nem visz közelebb e kérdés mélyebb megértéséhez. Termékenyebbnek tûnik, ha konkrétabban közelítjük meg e kérdést. Er?szakos asszimilációról, asszimilációs kísérletrõl beszélünk akkor, amikor egy adott ország hatalmi szervei a jogalanyok beleegyezése és akarata ellenére, normatív értékû határozatok révén az általuk értékesnek tartott nemzeti identitást kényszerítik rá az emberekre, amelyek alapján, kötelezõ jelleggel megszabhatják, hogy például a gyerekek milyen nyelvû iskolába járhatnak, milyen politikai párt hívei, illetve ellenfelei legyenek a felnõtt polgárok, milyen nemzeti érzelmek kötelezõek számukra, általában melyik nemzeti közösség értékrendszere, érzelmi beállítottsága a norma számukra. Amennyiben eme elvárásoknak nem tesznek eleget, erkölcsi, politikai és nem ritkán jogi szankcióknak teszik ki magukat. Így pl. a Tribuna és a Libertatea címû, a XIX sz. végén és XX. sz. elején megjelenõ román lapok szabályzatszerûen megfogalmazott felhívások révén írták elõ, hogy mit szabad s mit nem szabad egy román érzelmû embernek tenni. Ez természetszerûleg vonatkozott az asszimilált személyekre is. Ezek között szerepelt pl. a magyarok kötelezõ gyûlölete és megvetése, és mindazoknak a kiközösítése, megbélyegzése, akik a magyarokkal szemben baráti érzelmeket tanúsítottak (Lásd a Tribuna 1885. évi 240. számát, és a Libertatea 1902. január 1-jei számát.)

A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az ún. természetes asszimiláció természetrajza egészen más. Ez esetben a hatósági kényszer kimarad. A szórványlét elszigeteltsége, a vegyes házasság házi békéjének fenntartása bármi áron, a környezõ kultúra befolyása, a kisebbségi létbõl fakadó rengeteg kellemetlenség és megaláztatás, az érvényesülési vágy, esetleg hatalmi pozíció elnyerése állhat a háttérben. Tehát a társadalmi determinizmus törvényei itt is hatnak, csak más formában s talán tartósabban, hatékonyabban az adminisztratív típusú asszimilációnál.

Az erõszakolt – adminisztratív – asszimiláció fõ eszköze, szerintünk, az anyanyelvi iskolai intézményhálózat szûkítése, felszámolása. Egyik leghatékonyabb formája az 1923-ban létesített kultúrzóna és a hozzá kapcsolódó közmûvelõdési-politikai intézmények rendszere. E politika lényeges ismertetõjele az adminisztráció összes láncszemeinek összehangolt felhasználása a cél érdekében, az államhatalom legalsó egységeitõl a központi hatalmi szervekig. E tematikus felsorolásból ne hagyjuk ki azokat a propagandaeszközöket, az iskolai környezettõl a sajtóig, rádióig, televízióig, könyvkiadásig, melyek számottevõ szerepet játszottak a román nemzeti felsõbbrendûség és a magyar nép alacsonyabbrendûsége propagálásában. (...)

A nagy román politika e téren nem annyira találékony, mint inkább kíméletlen volt. A román hatóságok még a békeszerzõdés megkötése elõtt a legdrasztikusabb intézkedéseket hozták a magyar iskolák, kulturális intézmények, egyesületek ingó és fõleg ingatlan vagyonának kisajátítására; abból a cinikus elvbõl kiindulva, hogy az intézményrendszerektõl, termõföldektõl, erdõktõl, épületektõl (a XIX. század végén és a XX. század elején emelt magyar iskolák, kulturális intézmények, középületek ma is díszei az erdélyi városoknak) és más természetû javaktól megfosztott kisebbségi közösségek anyanyelvû kultúrája hanyatlásnak indul, kaput nyitva a tömeges asszimiláció elõtt. E célt követve hajtották végre az 1923-as földreformot is, ennek a szellemében dolgozták ki a diszkriminatív adópolitikát stb. A késõbbiekben a szocialista államosítás és szövetkezetesítés természetesen nem csupán az erdélyi magyarságot, hanem az egész román népet sújtotta. Az erdélyi magyarság azonban teljesen elveszítette gazdasági önállóságát, kulturális és tanügyi autonómiáját, és a román hatóságoknak kiszolgáltatott népcsoporttá vált. Csupán a magyar felekezeti egyházak képviselték ebben a sötét korszakban az egyetlen pislákoló fényt. E lélekölõ szakaszban, az új román „elit", amelyet gondosan „megtisztítottak" mindazoktól, akik a nyugati egyetemeken folytatták tanulmányaikat (ez alól bizonyos fokig az egyetemi és akadémiai személyiségek képeztek kivételt) arra törekedett, hogy kiölje a magyar lakosságból a nemzeti identitástudat utolsó maradványait is. A migráció által összekevert magyar népesség teljes felmorzsolását a falurombolással akarta e rendszer kiteljesíteni. Nemcsak a Ceausescu-klán, hanem a központi és helyi hatalmi szervek (tisztelet a néhány kivételnek) tökéletesen egyetértettek ezzel az elnemzetlenítõ stratégiával. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a megtévesztõ célzattal szocializmusnak nevezett, életképtelen társadalmi rendszer a legtökéletesebb gazdasági organizmus a nemzetiségek beolvasztására. (...)

Vécsei Károly: Magyarok és nem-magyarok Romániában (demográfiai-statisztikai- szociológiai tanulmányok) – Státus Kiadó, Csíkszereda 2002.