Ferencz Imre látleletei
Ferencz Imre új
kötetét tarthatjuk kezünkben, egy válogatást
húsz év jegyzeteibõl, vallomásaiból.
A szerzõ négy fejezetben tette elénk Hargitában
és a Hargita Népében 1983 augusztusa és 2002
decembere között megjelent írásainak válogatását,
a fejezetcímek: Tornác végén a világ,
Utánrendelés elõdökrõl, Búcsú
a nyártól, Nyúlidõ.
Ma már általánosan
elfogadott elv, hogy a mûvek az alkotó és a befogadó
egymásra irányuló kölcsönhatásának
folyamatában tehetnek szert sajátos, egyszeri jelentésre:
gyakorlatilag annyi olvasat, annyi értelmezés lehetséges,
ahány olvasója van egy könyvnek. Az is elfogadott tétel,
hogy sem a nyelv, sem az alkotás nem vizsgálható az
õt létrehozó társadalmi szituációtól
függetlenül.
Alább megkísérelem
a saját olvasatom összefoglalását Ferencz Imre
könyvérõl, pontosabban a kötet fejezeteinek meglehetõsen
egyenetlen bemutatását. Miért mondom ezt? Úgy
vélem, társadalomkutatóként nem szólhatok
a kötet egészének sokrétû, gazdag jelentéstartalmairól
az elemzõ szempontjából. Megtehetem ezt talán
egyik fejezet kapcsán, a másik háromról – nem
lévén esztéta – sokkal inkább olvasói
benyomások, megérzések szubjektív szintjén
nyilatkozhatok. Másrészt azért is nehéz a tárgyilagos
alaphang számomra, mert be kell vallanom: mélyen gyökerezõ,
régi elfogultság él bennem Ferencz Imre írásaival
szemben, ami az idõ múlásával sem akar megkopni…
Mentségemre legyen mondva, ebben õ is a mai napig ludas,
témaválasztásaival, az írásaiban megjelenõ
tájélménnyel, mai mikrotársadalmi viszonyaink
ferdeségeinek, a túlzott fesztivizmusnak, dilettánsok
gõgjének, dõzsölõ hivatalviselõknek
szarkasztikus kifigurázásával.
Elsõ olvasat
után az alábbi állításokat fogalmazom
meg a kötetrõl: a közölt írások olyan
alkotások, amelyeknek több elemzési dimenzióban
értékelhetõ jelentésük van.
A válogatás
összességében egy más minõségû
konstrukció, mint az egyes alkotóelemei.
Hogy lehetõség
szerinti tárgyilagosság csorbát ne szenvedjen, indítanám
mondandómat a kötet címét is adó Utánrendelés
elõdökrõl fejezet bemutatásával. Az ebbe
foglalt huszonnégy jegyzetben 1984 decembere és1987 októbere
között a szerzõ huszonnégy mesteremberrõl
írt. Még emlékszünk ezekre az idõkre,
az államszocializmus grandomániáira, a nagy ipari
és mezõgazdasági termelõszervezetekre, a szocialista
közösségi ideológia kényszereire. Milyen
sorsokat, milyen társadalmi szereplõket látott meg
ekkor, ebben a társadalmi közegben Ferencz Imre? Marginalizált,
autonóm kisegzisztenciákat fedezett fel, olyanokat amelyek
akkor, a szocialista termelõszervezetek árnyékában,
olykor fél lábukkal ezek keretében, máskor
ezektõl függetlenül, önállóan igyekeztek
sorsukat alakítani – gyakran az uralkodó ideológia
ellenében. A Ferencz Imre tollával most újra megszólaló
kalapos, szalmafonó, cipész, kelmefestõ, esernyõjavító,
kovács, kapufaragó, kéményseprõ seprûkötõ,
köszörûs, csipkeverõ, kályharakó,
kútásó, cigányzenész, gereblyekészítõ,
szíjgyártó, harisnyaszabó, fotográfus,
sorsjegyárus és más hajdani mesterek szakmájukról,
életükrõl legtöbb esetben a teremtõ ember
örömével vallanak, de az õket vallató újságíró
hatására úgy, hogy mindig érzékelhetõ
az életforma alakítását meghatározó
történetiség is, a változó társadalmi
idõ kényszerei. A háttérben sejthetõ
az akkori jelen társadalmi közege, társadalmi szereplõi,
a kismesterségek klientúrája, azok „akik makacson
kitartanak, nem dõlnek be az újnak, nem cserélik fel
a mesterjegyet a gyári áruvédjeggyel", akiknek nem
kell a bolti, a tucatáru (36 old.). A nyolcvanas évek második
felének ideológiai korlátai között ezek
a szavak nem lehettek túlzottan szalonképesek.
Ezeket a jegyzeteket
együtt olvasva a témaválasztás korszerûségét
és aktualitását kell kiemelnem. Igen, jól értették,
számomra ezek a jegyzetek korszerûek és aktuálisak,
annak ellenére, hogy a kötet írásainak kronológiai
sorrendjében a legrégebbiek. Ugyanis jelenkorkutatóként
igyekszem napirenden lenni a társadalomtörténeti módszertan
és tematika legfrissebb fejleményeivel. A társadalomtörténészek
egy újító csoportja már Magyarországon
is (nyugatabbra meg pláne) kitüntetett figyelemmel fordul az
ún. kisemberek életvilága és mindennapjai,
a hétköznapi történelem felé. Magyarországon
ma a társadalomtörténészek témái
között szerepel a Kádár-korszak olyan hétköznapi
jelenségeinek kutatása mint a divat, gyermeknevelés,
a munkásasszonyok hétköznapjai… E kutatások forrásbázisait
nemcsak a levéltári dokumentumok képezik, hanem napilapok
cikkeit, fényképeit is felhasználják, sõt
pl. a német kutatók a náci uralom hétköznapjainak
feltárásában az irodalmi elbeszélések
szövegeit is elemzik. Ebbõl a perspektívából
úgy gondolom, egyáltalán nem tûnik erõszakolt
érvelésnek, ha azt mondom, hogy Ferencz Imre nyolcvanas évekbeli
látleletei az államszocialista rendszer eresztékeiben
meghúzódó kisegzisztenciák mindennapjairól,
mint roppant értékes társadalomtörténeti
adalékok is számításba jöhetnek – elnézést
írótól, olvasótól egyaránt, ha
ez a megközelítése túlzottan utilitaristának
t?nne.
De más fejezetekben
is vannak hasonló jelentésû és jelentõségû
írások, amelyekben az uralkodó ideológia ellenében,
vagy annak lankadó figyelme mellett az emberek saját egyéni
életkereteik megerõsítésével foglalatoskodnak,
mint pl. A lóvátett kovács vagy A táj õrzõi-nek
alakjai.
Úgy vélem,
felfedezhetõ néhány sajátos beállítódás,
problémaérzékenység és perspektíva,
amely összeköti e könyvbe válogatott jegyzeteket
és így együtt markánsan meghatározzák
a kötet profilját.
Elsõként
említeném a táj emberének a tulajdonhoz való
viszonyát mint témát: rejtetten errõl van szó
a nyolcvanas évek közepén írt jegyzetekben, majd
a téma érzékletesen jelentkezik a kilencvenes évek
elején a tulajdonváltás idõszakában
(Májusi remények, Almási kertek).
Azt hiszem, a másik
fõ sajátosság, ami végigvonul minden fejezeten:
a tárgyak lírája. Egy kovácsmûhelyben,
egy fényképszalonban vagy a tornác végében
szemlél?dve a tárgyak életidejének, tündöklésének
és bukásának rajzában ragadja meg Ferencz Imre
az idõ könyörtelen múlását (Az elárvult
cséphadaró, Utánrendelés elõdökrõl,
Tûzbõl dolgozni).
Harmadikként
a tájhoz való viszony bensõségességét
említeném, a természet és ember bonyolult kapcsolatait
jelzik a Köves utakon, Járatlan utakon címû írások.
Negyedik ilyen toposz
a társadalomkritikai attitûd. Ez a hangütés Ferencz
Imrénél nem stílusjegy, hanem õszinte felelõsség.
A jelen közéleti visszásságaira reflektáló
írások a Nyúlidõ fejezetben sûrûsödnek
(Ördögûzés, Az olvasás szobra, Õszi
kikerics, Rügyek és virágok, Páratlan napok).
A kötetet letéve,
azt a meglepõ tényállást kell megállapítanunk,
hogy a szerzõ rendezõelvei szerint könyvbe foglalt jegyzetekbõl
egy új mûfaji minõség állt elõ.
Mint ahogy a borítólapon látható fal hajdani
alkotórészei is sok-sok különbözõ színû,
formájú apró darabból állottak, és
gondos összeillesztés és némi kötõanyag
használatával erõs fallá magasodtak, úgy
szövõdik a jegyzetekbõl, vallomásokból
egy összetett, szilárd valóság-konstrukció.
Ennek mintázatában legalább három erõs
vezérfonal követhetõ nyomon: az alkotó és
a társadalmi talapzat viszonya, az alkotó társadalomkritikai
érzékenysége és végül az alkotó
és a táj bensõséges viszonya. Kellene még
beszélni a helyzetbemutatások érzékletességérõl,
a fizikai környezet megjelenítésének gyors, tömör,
mégis pontos és színes felvázolásának
technikáiról, a nyelv hajlékonyságáról,
de hát ezekrõl a stílusjegyekrõl szakavatott
elemzõknek kellene beszélni. Nekem csak – ha szabad ennyire
triviálisan fogalmazni – elégedett „fogyasztói" megérzéseim
vannak.
Mindaz, amit a társadalmi
közegrõl mond Ferencz Imre, dokumentumértékû
(is), a társadalomkritikai érzékenyégre a mai
morális válsággal küzdõ világunkban,
úgy vélem, nagy szükség van. Hát ezért
üdvözlöm az újság sárguló és
frissebb évfolyamaiból elõbányászott
jegyzetek, vallomások kötetbe szerkesztését.