Keresztény Szó, 2000. augusztus.

Vincze Gábor: Illúziók és csalódások

Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetébõl

E tanulmánykötettel részben a magyar történetírás adósságát törleszti a szerzõ. Ugyanis máig nem készült még el az 1920-as trianoni, majd az 1947-es párizsi békediktátumokkal kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság nyolcvan éves történetét bemutató monográfia. A szerzõ néhány „fehér foltot" igyekszik lefedni a kötetben közölt tanulmányokkal. Ha az olvasó a teljességre-találás vágyával venné a kezébe a kötetet, természetesen csalódna, hiszen alapkutatások sorát kell még elvégezni, hogy ezt a nyolcvan évnyi történelmet összefoglaló munka elkészülhessen. Amit e kötet nyújt, az tizenkét tanulmány, résztanulmány, illetve elõtanulmány. Ezek révén néhány fontos esemény(sorozato)t mutat be Vincze Gábor az erdélyi magyarság 1944 õsze és 1989 vége közötti történelmébõl.
A kötet a téma iránt érdeklõdõ, „szélesebb réteget" jelentõ olvasóközönség számára készült. Talán ezért sem használ a szerzõ könyvében jegyzetapparátust. Nehezebb olvasmányt jelentene a „száraz" szakszöveg. A kötet végén azonban megtaláljuk a felhasznált források jegyzékét. Ezek részben levéltári források (egy részüket most közlik elõször), kéziratos irodalom, publikált források, illetve tanulmányok. Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a felhasznált források elsõsorban magyarországiak. Vincze Gábor e forrásanyag mellett a kolozsvári Egyetemi Könyvtárból a korabeli sajtó anyagával és az események tanúival készített interjúk révén igyekszik több nézõpontból is vizsgálni az eseményeket. Mindez azonban még mindig nem adhatja meg a kellõ információs bázist ahhoz, hogy teljes mértékben rekonstruálhassa az eseményeket. Bár az olvasó valóban sok új ismerettel gyarapodhat a kötet tanulmányozása révén, a szerzõ maga is tudatában van annak, hogy a tanulmányok egy része csak „elõmunkálat". Ezt fontos újra kiemelni, hiszen a kötet értékét nem azon kell lemérnünk, hogy még mi hiányzik belõle, hanem azon, hogy a kutatómunka folyamata során a szerzõ mennyi eddig „feltérképezetlen" területre kalauzol el, hol nyit réseket az ismeretlenségen.
Vincze Gábor a nyolcvanas évektõl foglalkozik a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság történetével. A kilencvenes évektõl a magyarországi levéltárak a nyilvánosság számára is hozzáférhetõvé váltak, s nagyjából ekkortól mertek szabadabban megnyilatkozni a még élõ erdélyi tanúk. Vincze az elsõ tanulmányt 1993-94-ben írta. Tevékenysége úttörõ, hiszen a Magyar Népi Szövetség és az oktatásügy kérdését leszámítva a témával addig nem igazán foglalkoztak behatóbban.
A kötet hét nagyobb témakörbe csoportosítva hozza a tizenkét tanulmányt. Az elsõ témakör a határkérdéssel és a kisebbségi kérdéssel foglalkozik. Itt olvashatunk az 1945-46-ban született tervekrõl és javaslatokról az „erdélyi kérdés" megoldásával kapcsolatban. A határtervezetek és nemzetiségi jogok problematikájával részletesen foglalkozó tanulmány gazdag képet ad a korabeli eseményekrõl. E témakörhöz tartozik az „Illúziók kora" címû tanulmány is, amelyben a szerzõ a már bemutatott tervezetek, ígéretek, remények után a román közigazgatás visszatérte, a csendõrök és voluntárok (önkéntesek) „bosszuló hadjáratának" eseményeit vizsgálja. E tanulmány címe lehetne a „Csalódások kora" is, hisz az illúzió és a csalódás egyértelmûen összefonódott a kisebbségbe került erdélyi magyarság életében. A második témakörbõl megtudhatjuk, hogyan „lett" az erdélyi magyarság nemzeti kisebbségbõl magyar nemzetiségû román lakosság. A szerzõ a kuszának látszó politikai háttérben élesen látva teremt rendet, vázolva, elemezve e nem elhanyagolható fogalmi különbséghez vezetõ lépések legfontosabbjait.
A harmadik témakör három tanulmányt foglal magába. Mindhárom a román kézbe került magyar vagyon sorsát követi nyomon. Ez a magyar vagyon a CASBI (Casa de Administrare si Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelõ és Felügyelõ Pénztár) irányítása alá jutott. 1945. február 10-én a 91. számú törvény hozta létre e hírhedt intézményt, amely tevékenységében az 1944. szeptember 12-i román-szovjet fegyverszüneti egyezmény alapján hadviselõ félnek – tehát ellenségnek – tekintette a magyarokat. Ez durva és szándékos félreértés volt, hiszen a CASBI-dekrétum megjelenésekor Magyarország már nem volt hadviselõ fél (január 20-án aláírták ugyanis a magyar-szovjet fegyverszüneti egyezményt is). A rosszhiszem?, önkényes félreértelmezés ettõl teljesen függetlenül magával hozta a magyar vagyonnak a román igazgatás alá való átcsúsztatását. Jogos volt-e? Nem, ám a szerzõ épp arra törekszik a tanulmánykötetben, hogy kimutassa azokat a látszólag jogos intézkedéseket, amelyek az erdélyi magyarság kisebbségi történetét, sorsát olyannyira meghatározták. E témakörben a másik két tanulmány a magyar szövetkezetek kérdését, illetõleg a földreform alakulástörténetét mutatja be (ez utóbbiról kiderül, miért is volt egyértelmûen nacionalista indítékú magyarellenes tett). A szövetkezetek önállóságuk megvédéséért küzdöttek ugyan, de a hátrányos intézkedések gyakorlatilag kivédhetetlenek voltak. Ezeket az intézkedéseket csak megpróbálták korrigálni, de az eredmény elmaradt.
A negyedik témakör az oktatásügy már eddig is meglehetõsen tanulmányozott kérdéskörét veszi vizsgálat alá. Két tanulmány révén kaphat az olvasó világosabb képet a kisebbségi magyarság e szintén hátrányosan alakult életvonatkozásának kulisszatitkairól. Elõször az oktatásügy helyzetét követhetjük nyomon 1944 és 1989 közt, majd a kolozsvári magyar egyetem történetébõl olvashatunk a „gyászos" határozatokról. Nem sebnyalogatás, nem „lamentálás" ez a fejezet sem. „Szikár" adatokat, tényeket sorakoztat fel a szerzõ az igazságról, a történtekrõl. (Ezért is) gondolatébresztõ…
Az ötödik témakör az erdélyi magyarság szószólóinak politikai szereplésével ismerteti meg az olvasót. A magyar kommunisták 1945 õszén létrehozták a Magyar Népi Szövetséget. Ennek válságáról, illetve következményeirõl sokmindent megtudhatunk e tanulmányból.
A hatodik témakör látszólag kissé kilóg a kötet szerkezet-egészébõl. De csak látszólag. Itt ugyanis a szerzõ a moldvai csángók történetéhez kínál még fel nem használt források alapján lényeges adalékokat. Ez ugyan már nem Erdély, de magyar kisebbség. 1945 után a moldvai csángók körében is jelentõs a kivándorlási láz. A magyar nyelvû oktatás kudarca e vidéken sajnos egyértelm? volt – és ma sincs másként.
Az utolsó, a hetedik témakör a magyar egyházak helyzetét, illetve az 1944-1948 közötti évek magyar sajtókérdését vizsgálja. Vincze a magyar egyházak sorsát a „népi demokrácia" éveiben mutatja be. Az események alakulását 1955-ig, Márton Áron szabadlábra helyezéséig vizsgálja. De nemcsak a katolikus egyház történetérõl olvashatunk e fejezetben, hanem általában a magyar történelmi egyházak sorsáról 1945 után. A szerzõ e rövidebb idõszak bemutatása során érezhetõen nélkülöz bizonyos alapvetõ forrásokat. De még ha rövid fejezetét tárgyalja is az erdélyi egyházak történetének, az áttekintés sikeresen foglalja össze a lényeges eseményeket. Tudományos igényû elemzést ad, átfogót, de nem teljeset. A kérdés részletes feldolgozása e témakör esetében továbbra is várat magára.
1944 õsze a nagy internálásokat hozta magával. Több száz dél-erdélyi magyar katolikus, református, unitárius, evangélikus papot, hitoktatót, kántort és más civil alkalmazottat internáltak a különbözõ táborokba. Észak-Erdélyben a Maniu-gárdák és a román csendõrség terrorizálta a magyar lakosságot, s több lelkészt is megöltek (errõl részletesebb információkat az Illúziók kora címû tanulmányban olvashatunk). A Groza-kormány kinevezése se hozta magával a megpróbáltatások végét. Ekkor a „fasisztabarátság" vádjával több egyházi alkalmazottat bocsátottak el szolgálatukból. 1945-46-ban az alsó papság helyzete részben rendezõdött. Az MNSZ közbenjárására az internálótáborokból sok lelkész hazatérhetett. Viszont az egyházvezetés terén több nehézség is felmerült. Ezek egy része a határrendezéssel volt összefüggésben. A királyhágómelléki református egyházkerület a bécsi döntés után visszakerült a tiszántúli egyházkerülethez, majd a trianoni határ visszaállásáig az egyházkerület léte is kérdésessé vált. A határrendezés után az egyházkerület presbitériuma püspökséggé lett, de csak 1948. május 23-án sikerült a Bukarest által is elismert Arday Aladárt tisztségébe beiktatni. Bonyolult volt a váradi római katolikus egyházmegye helyzete is. Az 1929-es konkordátum összevonta a váradit a szatmári egyházmegyével. Ezeket 1941-ben a Szentszék különválasztotta, de 1948. április 9-én újra összevonta. Hasonlóan kormányzati nehézségek adódtak az unitáriusok és a magyar evangélikusok esetében is.
Az 1947-ben kezdõdött „antiklerikális kampányból" az MNSZ is kivette a részét. A magyar kisebbség érdekképviseleti szervének induló MNSZ-tõl az egyházak eleinte együttmûködést reméltek. Ezért 1945 után a magyar egyházi vezetõk támogatták is a szervezetet. Sõt politikai szerepet is vállaltak egyházi személyek, akik az MNSZ jelöltjeiként a parlamentbe is bekerültek. A „jóviszony" azonban hamarosan megromlott. Az 1945. november 15-18. között kiadott kiáltvány után Márton Áron római katolikus és Vásárhelyi János református püspökök 1946 elején összeállítottak egy memorandumot, amelyben kifejtették, hogy az MNSZ nem képviseli a kisebbség érdekeit, s kérték a „békecsináló hatalmakat", hogy a határmeghúzásnál az erdélyi magyarság véleményét is vegyék figyelembe (1952-ben Márton Áron perében ez terítékre is került mint hazaárulás).
Az 1946 novemberi választások után az egyeduralomra törõ kommunista pártban tudatosult, hogy egyetlen komoly ellenfele van: a római katolikus egyház. A katolikus egyház ellen kezdõdõ offenzíva elsõ jele Márton Áron bizalmasának, Venczel Józsefnek 1947 márciusi letartóztatása s ítélet nélküli fogvatartása volt. A következõ áldozat a Státus világi elnöke, György Lajos volt, ellene heves sajtótámadást indítottak. Márton Áron felismerte, hogy az ügy mögött az MNSZ áll, ezért híveit felszólította, hogy minden kapcsolatot szakítsanak meg vele.
1948-ban az oktatási reform csak az állami oktatás rendszerét engedélyezte. Márton Áron azonnal elkezdte a küzdelmet minden fórumon az államosítások ellen. A görög katolikus püspökkel együtt tiltakozó memorandumot küldött a kultuszminiszternek, kérve a felekezeti oktatás további fenntartását. A nemzetiségügyi alminiszter szerint ekkor „Márton Áron úgyszólván kivonta a véres kardot és minden rendelkezésére álló eszközzel támadásba ment át". Ezzel szemben a protestáns egyházak vezetõi elismerték az állam teljes jogát ahhoz, hogy az oktatásügyet kézbe vegye. „Lojalitásukért" cserébe remélték pozícióik megtartását az iskolákban. De rossz helyzetfelismerésük miatt ez is illúzió maradt. Amit kaptak, az csak az az engedmény volt, hogy püspökséget alkothattak 750 ezer hívõ nélkül is, amely megszorítást egyébként a kultusztörvény augusztus 4-én elõírt. Ezt megelõzõen Bukarest már felmondta a Rómával kötött konkordátumot, ami még világosabban jelezte, hogy fõ ellenségnek a nyugati kapcsolatokkal rendelkezõ római, illetve görög katolikus egyházat tekinti. Az egyházak feletti állami ellenõrzés kiteljesedésével szemben szintén a gyulafehérvári római katolikus püspökség vette fel a harcot. A reformátusok és unitáriusok hajlandók voltak új szervezeti szabályukat elkészíteni, amelyben a felügyeleti jogot rábízták a román államra. Ezzel szemben Márton Áron statútum-javaslata az egyházi kánonjogon alapult.
Az ötvenes évek elsõ felében dúló sztálinista terror a protestáns lelkészeket lojalitásuk miatt még megkímélte; kivételt csak 1952 jelentett, amikor protestánsokat is munkatelepekre deportáltak. Ezeket a személyeket azok közül válogatták ki, akik 1941-1944 közt politikai szerepet vállaltak, vagy pedig a kommunista szellemben hozott intézkedések ellen agitáltak. Jól érzékeli a szerzõ, hogy a református egyház azért lehetett ennyire lojális, mert demokratikus felépítése megkönnyítette a kommunista párt befolyásának növelését az egyház tevékenységében.
A görög katolikusoknak az ortodoxiába való drasztikus beolvasztása gyakorlatilag minden „ellenfelet" kiküszöbölt – a római katolikus egyház kivételével. 1949 után mindinkább erõsödött a katolikus egyházat és Márton Áront érõ sajtótámadás. Ezt követték a letartóztatások. A püspök bebörtönzését követte a titkos ordináriusok imobilizálása, majd a papságot is utolérte a kommunista támadás. Vincze Gábor ezeknek az eseményeknek a bemutatása után röviden utal még a békepapi mozgalomra is; az egyháznak – mint az államtól független intézménynek – a megsemmisítésére irányuló próbálkozásokra. Az államhatalom másik nagy „akciója" a Státus szekularizálása, irányításának államhû kezekbe való átjátszása volt. Márton Áron ennek a veszélyét idejében felismerte ugyan, s még letartóztatása elõtt felfüggesztette a Státus mûködését, de 1950 közepén a „kollaboráns" papság megalakította a Katolikus Státus Idõközi Bizottságát, s állást foglalt a Román Népköztársaság támogatása mellett. Az állam ezzel azt akarta elérni, hogy Márton Áronnal szemben új egyházkormányzati intézményt és szervezetet hozzon létre. Tervük azonban meghiúsult. A papság túlnyomó többsége kitartott Márton Áron mellett. Annak ellenére, hogy az államhatalom megpróbálta a római katolikus egyházat ellehetetleníteni, erejét nem sikerült megtörni. Sztálin halála után, 1955. február 2-án Márton Áront szabadlábra helyezték.
Az egyházakról szóló fejezetben jól nyomon követhetõ Vincze Gábor világos gondolatmenete – ami egyébként az egész tanulmánykötetre jellemzõ. Ugyanakkor e tanulmány révén érthetõ az is, miért tekinti a szerzõ egyes tanulmányait elõtanulmánynak. Rengeteg forrás vár még feltárásra, amelyek ismerete után még több eddig sötétben maradt területre vethetõ fény az erdélyi magyar kisebbség történelmébõl. Akit az aktív kutatás különösebben nem lelkesít, az a kötet révén „kész" és pontos információkat kaphat. Aki viszont szeretne a témával komolyan foglalkozni, annak nagyszer? útikalauz lehet az Illúziók és csalódások.
(Státus Kiadó, Csíkszereda 1999)
Tamási Zsolt