 |
Bizonyára szokatlan lesz némely olvasó számára, hogy egy előszó, eltérően a hagyománytól, nem őt, az Olvasót köszönti, hanem azt, aki ezt a könyvet - évtizedek munkájának gyümölcsét - a nyilvánosság elé bocsátja. A megszokástól való eltérésnek azonban van egy kézenfekvő magyarázata: Bura László épp ennek a könyvnek a megjelenése napjaiban lépi át 75. életéve küszöbét. Ennek a könyvnek a tanulmányaiból, a kötet csokrába szedett kisebb írásaiból tovább formálódik-gazdagodik "Bura tanár úr" (ahogyan szűkebb pátriájában emlegetik) alkotói arca. A sors viszontagságai közepette nyelvészből - amit pályájául választott - a legtágabb értelemben vett helytörténet "mindenesévé" lett, szellemi emberé, aki tudatában van múltunk-jelenünk és jövőnk elválaszthatatlanságának, aki a maga szűkebb pátriájának múltját fürkészve és elmúlt események "okát" vizsgálva, jövőnk építéséhez hordja az építőköveket. Tanít - nem csak "középiskolás fokon". Tanít, múltunk megannyi elfelejtett, vagy a közösségi tudat mélyére süllyedt/süllyesztett eseményének felidézésével. És tanít azzal, ahogyan ezeket az eseményeket megközelíti, elénk tárja: a szellemi ember felelősségével, "a kor egészét, folyamatait, eszmetörténetét kritikai szemmel, minden politikai szenvedélytől mentesen, a legteljesebb tárgyilagossággal" vizsgálva. Az idézett szövegrészt tovább olvasva kiderül azonban, hogy ennek a tárgyilagosságnak van az ő számára egy vezérelve, amelyet fontos épp itt és most kiemelnünk: "...az adott történelmi korszakot vizsgálva, meg kell próbálnunk ráérezni a Gondviselés keze nyomára, s amikor egy konkrét személyiséget és cselekedeteit vizsgáljuk, nem mellőzhetjük a benne megnyilvánuló, mintegy testet öltő eszme megvizsgálását sem." A tényeket tisztelő, de ugyanakkor mélyen hívő tudós arca néz reánk ennek a könyvek is megannyi lapjáról. Találkozunk ebben a kötetében is Szatmár és vidéke iskola- és oktatástörténetének fáradhatatlan, és köteteket, forráskiadványokat egymás mellé sorakoztató búvárával, aki tudja - és a múlt példáinak sokaságával tanúsítja -, hogy az oktatás-nevelés olyan történelmi folyamat, amely évtizedek-évszázadok munkájából épül, azok eredményeire épít, s ezeket az eredményeket a fejlődésből kiiktatni az oktatás-nevelés célja: az emberformálás ellen elkövetett bűn. S az előbbi idézetből világos, hogy az általa felidézett múltnak egyik sarkalatos tétele a vallásos nevelés és az egyházi oktatás eredményeinek jövőnk szempontjából nélkülözhetetlen hasznosítása. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy a jelen kötet gondolati íve, amely az első tanulmányokban Szatmár oktatástörténetének XVII-XIX. századi múltjával kezdődik, a keresztény nevelés jelenét és jövőjét fürkésző előadásával zárul. És a kettő között van egy - egyháztörténeti, de személyes érintettségéből fakadó - közbülső kötetrész: a vértanú-püspök, dr. Scheffler János és a börtön mártíriumával megismerkedett más Szatmár-vidéki egyházi személyek életét felelevenítő írásokkal. Bura László tollát ezekben is a "Gondviselés keze nyomára" figyelő, a történteket Annak mérlegére tevő tudós felelőssége vezeti. Ezért foglalkozik, méghozzá visszatérően, a nagy példák mellett olyan esettel is, amelynek tárgya a próbák közepette gyengének találtatott esendő ember, a papköltő, akit a Mennyeiek helyett nagyon is evilági hiúságok térítettek a megalkuvás útjára. Tudja és vallja: múltunknak - s különösen e részének - történéseit csak a legszigorúbb tárgyilagossággal, forráskritikával lehet eredményesen megközelíteni, s ebben a múltat feltárni akaró kutatónak igen nagy a felelőssége. Dávid Gyula |