 |
Más körülmények között egyszerűen csak kirándulásnak neveztem volna, ám most, ezeréves államiságunk évfordulóján erdélyi kiruccanásomat kissé tréfásan, de azért némi benső komolysággal Honfoglalási Emléktúrának neveztem el. Erdély visszajár - mondtam. Ha másként nem is, ábrándjaimban, s szép emlékezetemben mindenképp. Ábrándos voltam és önfeledt. Mint napjaink farmernadrágos Szindbádja, ki egy budai sörkert előtt hintajába száll, úgy ültem be a Ladába, s utasítottam a kocsist: hajts kelet felé, fuss elébe a pirkadatnak, tamáskodó szemeimmel akarom látni a világ e szegletének mosolyát. A motor felzúgott, a kocsis pántlikás ostorával a lovak közé csapott, s a száguldó iram, a múló évek s a könnyű bor hajósunkat álomra csalták.(...) (...)A határnál - de hát hol itt a határ - egy hivatalból mogorva egyenruhás ébreszti a valóságra. Faggatja: - Elvámolni való? - Csak ennek az útnak minden szennyese - válaszolja vándorunk, aki még jól ismeri a mondást, miszerint kutyára nem vetnek hámot, gondolatról nem vesznek vámot. Pesten már kipakolna, de a kutyát sem érdekli, milyen volt ez a maga "szponzorálta" Honfoglalási Emléktúra. Valamennyien a maguk köldökével vannak elfoglalva. Régen lemetszették már annak zsinórját Erdélyről. De hát minek is mondanám - morfondírozott Peregrinus -, hiszen úgy vagyok én Erdéllyel - ahogy Kelemen Lajos mondaná -, mint az alsóruhámmal. Közelebb áll hozzám, mint a felső, de hát ingben s gatyában mégsem megyek ki az utcára. Vándorunk, aki bár megtapasztalta, milyen az élet érdes felülete, nem tudott napirendre térni a látottak felett. Csak a szeme fáradt el, vélte, s tudta, mert bizakodó volt, hogy aminek a fonákját látta, annak színe is van, s tavasz jöttével az emberek is reménytelibb arcukat mutatják majd. Nem, nem a naptári tavaszra gondolt, hanem a legbensőbb késztetések tavaszára, amely az akaratban rügyezik, levelezik. Ezzel a hittel ült vissza hintajába, s azzal a reménnyel, hogy újabb utazása során meglátja a világ eme szegletének mosolyát is. . |