Hu
Ro
En
Cart


Szőcs Károly: MESSZELÁTÓ

-esszék, tanulmányok-
ISBN: 973-8311-57-8
2004, 278

Kifogyott.

Ha egy orvos tollat vesz a kezébe, akkor annak többféle oka szokott lenni. Lehet, hogy pályatévesztett, amire példa olyan jeles írók esete, akik mellesleg orvosi mesterséget (is) folytattak. Ilyen biztosan nem vagyok. Vannak továbbá - és azok közé tartozok - akik csak azért vettek kezükbe írószerszámot, mert a körülmények úgy hozták. Erről szóljon hát a vallomás.
Orvosi foglalkozásomat mindig szerettem, sokat dolgoztam, mai mércével mérve primitív élet- és munkakörülmények között. Mégis, ma visszagondolva azokra az időkre, eddigi életem boldog időszakának is nevezhetem, dacára mindennek, ami nemegyszer megkeserítette életemet. Gazdag nem lehettem - más orvostársaimhoz viszonyítva különösen nem -, amikor túl a negyvenen elhagytam a szülőföldet; nem magamért, hanem gyermekeim jövőjét tartva szemem előtt. Rendkívül nehéz időket kellett végigélnem, és amikor több év után úgy tűnt, hogy nyugodt évek következnének, akár a nyugdíjas korig, akkor betegség és műtétek sorozata húzott át minden számítást. Ép ésszel, testileg megtörve, csaknem ágyhoz kötötten mit tehet olyan valaki, aki kora gyermekkorától csak a munkát ismerte? Olvastam tehát, éspedig olyan sokat, amennyit munkája mellett senki nem olvashat. Először is bepótolhattam így mindazt, amit a kommunista iskolázási program szándékosan kihagyott az egyetemi oktatási programból, tehát biológia és etológia tárgyú könyveket tanulmányoztam, de megismerkedtem a freudi tanokkal is. A német nyelv egyre jobb elsajátítása és a korlátlan dokumentációs lehetőségek együttesen nyitottak fel egy olyan információs kaput, amelyről otthon töltött éveim alatt nem is álmodhattam. Az egyre elhúzódó betegség és az ismételt műtétek mindinkább valószínűsítették, hogy többé orvosi tevékenységet nem fogok tudni folytatni. Ilyen szellemi szorongatások között merült fel annak a gondolata, hogy orvosi tárgyú olvasmányaimat az Orvosi Hetilap referáló rovatában mások számára elérhetővé tegyem. Ezzel és így kezdődött több évig tartó referálói tevékenységem. És ekkor - idegen nyelvi környezetben(!) - fedeztem fel az anyanyelvemet, és annak minden szépségét, azon törekvéseim során, hogy tudományos tényállásokat és azokkal összefüggő kerettörténéseket minél szabatosabban, közérthetően megfogalmazzak. Ha valaki úgy gondolná, hogy ehhez elégséges egyszerűen magyarul tudni, akkor elhamarkodottan ítélkezett. Rajtam kívül csak Isten a megmondhatója, hányszor írtam át egy-egy mondatot referátumaimban.
Ilyen nyelvi "továbbképzés" után vállalkoztam, de továbbra is szaktárgyi témákon belüli írásokra, ahol minden esetben a tárgyaltak valóságfedezete volt irányadó! Kitalált, vagy lehetséges dolgokról nem írtam, a verizmus híve maradok.
Egyetlen célom volt, hogy az olvasót is részesévé tehessem - amennyiben ő is akarja - olvasmányaimnak és azok nyomán született gondolataimnak. Talán nem is kevés.
A cím két messzelátóra utal: egyik a könyvben is előfordul; a másik az olaszteleki bárói kertben erre a névre hallgató, piramis formájú, mesterségesen készített, örökzölddel benőtt kilátó dombnak volt a neve, amelyre minden oldalról lépcsők vezetettek fel, s ahonnan gyermekkoromban messzire nézelődtünk; ma csak egyszerű, de továbbra is örökzölddel benőtt földhalom maradt meg belőle. Nekem gyermekkori emlékeim tartozéka.

A szerző